Orbitálisan unatkozom, sürgősen kell valami olcsó hobbi, ami leköt, a vége még az lesz, hogy kitakarítok. Vagy egy munkahely, ahol azért fizetnek havi 500k-t, hogy ne járnak be, és délig aludjak.

Gondolkodni, értékelni, számot vetni mindenesetre mostanság akad időm. Érdekes dolog magam pszichoanalizálni, főleg, hogy magamnak ismerek be dolgokat legnehezebben.

Deine Lakaien – Over and Done

Találok végre valakit, aki értelmes, aki megfog, aki intellektuálisan partner, aki befejezi a mondataimat, erre nem. De legalább nem adtam neki tulajdonképpen semmit magamból, csak egy pár órát az életemből, vele és nélküle. Végülis kevés ember van, aki ne érdemelne meg ennyit. Ő megért. Majd ha nem ezen fogok agonizálni, talán barátok leszünk, és hátralevő életemben nézhetem, ahogy boldog/boldogtalan, és közben az fog járni a fejemben, hogy nem kellek neki.

Lenyírom a hajam a gecibe, az összes pénzemet kokszra, konditeremre, meg szolira költöm, és elmegyek hímringyónak. (Nem.)

Németország-hangulat. Buszon, az éjszaka közepén, a hideg ablaküvegnek dőlve felfújhatós nyakpárnával, fejre gumizható szemellenzővel, szivacs füldugóval (amivel csak a baj van, mert a bal oldalit részint elszakítottam). Az időjárás hülyét csinál belőlem. Viszont érezteti, hogy nekem nem is konkrét emberek, a szerelem, vagy bármi egyéb misztikus maszlag hiányozik igazán, inkább élethelyzetek, és annak tudata, hogy van valami.

Szöveget, éneket kéne írni. Maradhatna ilyen az idő egy darabig, kéne egy kis egyedüllét, és menne is. Nem tudok kreatív lenni tavasszal, jó időben, könnyeden, amikor az utcákat ellepik a lengén öltözött vadak.

Miért mindig a jók mennek el először?

Ugye tudod, hogy kurvára bánt, hogy ignorálsz, hogy le se szarsz, hogy én még szeretnélek, mint barát, hogy megölelnélek, fontos vagy, mindig is az maradsz, és kurvára fáj, hogy elkúrtuk, mert ezt csak csillapítani lehet, elhallgattatni sosem fogom tudni?

Az első az igazi.
A feltétel nélküli.
Az igaz.
Amit mi alakítunk ki, üres lapokra írhatunk fekete tintával történeteket piros lapra, járhatunk a légben.

Kurvára nem volt korrekt lebaszni minket erre a kurva ságolyóra, összeereszteni a többiekkel, és gigantikus simset játszani.

Nem akarom többet, és kész.

Szobámat rendezgettem éppen afféle tessék-lássék módon, hogy az otthonos káosz megmaradjon, de azért a rendszerető énem és anyám is megkapja a napi betevőt. Már megint a Dínón rágódtam. Fenn van msn-en, néha megnézem, mi kép van kirakva avatarnak, teszem ezt annak ellenére, hogy ez a linuxos kliens kijelzi, hogy törölt engem (furcsa mód nem tiltott). Meghülyülök a mai napig tőle.

Tulajdonképpen akkor most más, máshol hasonlót művelhet, csak engem behelyettesítve a képletbe? A kérdés triviális, a választ is tudom, de tulajdonképpen csak most tudatosodott igazán a dolog. Mindannyiónknak vannak ilyen emberek az életükben, és mindannyian jelentjük valakinek a beteljesületlen boldogságot, ami miértek és “mi lett volna, ha”-k fogságában vergődik évekig, vagy talán örökre. Én úgy gondolom, a Dínó sosem lesz lezárva, már próbáltam többször is, de minden alkalommal csak az agyamat sikerült felbaszni.

Az tehát odáig oké, hogy ez normális, de hogy lehet kigyógyulni? Lehet egyáltalán, szabad-e? Mert egyet tudok, és ezt látom másokon is hogy ez kurva szar. Talán jönnie kéne valakinek, akinek egyszer majd újra hiszek.

Jelenleg ez tartja bennem a lelket. Szerintem le fogom cserélni a Lingert őrá, és jól ráéneklek. Kicsit hatásvadász, himnukus, és giccses a szám, igazából kurva egyszerű (a full verzió benn van a related videos-ban), de fel lehet dobni, pl. ha a második kórustól ráéneklem azt is. Majd Macsó megkritizál holnap. Meg amúgy is, ez csak egyszerűnek hangzik a fő dallama miatt, de igazából kurva komplex, és szerelmes vagyok a basszustémájába.

Király.

Ezt találta mondani anyám tegnapelőtt a szülinapján, mikor is Nógrádban túráztunk. Ilyenkor jövök rá, hogy ő azért masszívan somogyi tud lenni néha, és valahol ez kurvajó.